Élete utolsó két évtizedének óriási sikereit ismerve majdnem érthetetlennek tûnik, hogy halála után milyen gyorsan elfeledték muzsikáját. A 20.század kezdetén kibontakozó, a romantika reakciójaként jelentkezõ mindenféle klasszicizmushoz vonzódó általános reneszánsz valósággal újra kezdhetette a Haydn-muzsika felfedezését. A közhellyé vált "Haydn-papa", "a szimfónia atyja" kitételek mögött meghúzódó naív Haydn-portré újjáalakítása az elõadómûvészet feladata és mindmáig nem fejezõdött be: még mindíg alíg tucatnyi szimfóniáját, kvartettjét hallja csak rendszeresen a nagyközönség, számos mûfaját pedig egyáltalán nem ismeri. Természetesen nem véletlen, hogy a köztudatban oly sokáig megmaradt a Haydn zenéjének nyugalmát, kedélyes, családias derûjét, romlatlan, falusi egyszerûségét hangsúlyozó egyoldalú esztétikai ítélet, hiszen ezek kétségkívül muzsikájának legjellemzõbb vonásai. De a komoly tépelõdés, a fájdalmas pátosz legalább annyira organikus vonásai zenéjének. A zenei formamodellek továbbfejlesztésében, klasszikus tökéletességük munkálásában pedig minden idõk egyik legnagyobb mûvésze.

Mûvészetének középpontjában abszolút zenei alkotások és oratóriumok állnak. A klasszikus zenei formák nagyrészt az õ zenei munkássága nyomán nyertek végleges megfogalmazást. Bár nem vetette el az elõdök formakészletét sem, de maga is állandóan kisérletezett, s így alkotta meg hetvenhét kvartettjét és több mint száz szimfóniáját. Legérettebb mûvei közé tartoznak a Teremtés és az Évszakok c. oratóriumok. Operái, figyelemreméltó értékeik ellenére, hatalmas és számszerûleg is óriási életmûvében csak szerényebb, bár nem lebecsülendõ helyet foglalnak el.